Egyszer régen...
Egyszer régen,mikor nem volt semmi sem a létben,
még a lét sem;nem volt "mikor",sem"régen"
a nem fénylő,de nem is égen;ég sem tündöklött
a nem-létező sötétségben,megfogant a nem-született
esztelenség---értelmetlenség az atyja.
Képtelen léptét kísérte,s képre ültette a lehetetlenség
---érthetetlenség az anyja.
Nemző kedvén virágok nyíltak,visítottak,néma hangon
tanakodtak.
Létezünk,de nem hallanak,nem vagyunk,bár vallanak,
nem látnak a tükörlét túloldalán,torz istenek árnyjátékát
nézzük csupán,mégis szólnak!
Honnan jön a szó,ha nem fújja a szél?Hová mozdul?
Szélcsend hordja a vizét!
Engedek a kényelemnek,látom a végét mindennek,
engedem a kettősséget,eggyé válik bennem az élet,
mégis szólnak!
Megvan-e a lét ,ha iszod annak a levét?
Keresed a közepét,s iszod annak a levét!
Elmélyülten figyelem én szerencsétlen,üres létem;
állapodik valami,mely változatlan van a testben,
s minden más kiterjedésben,mégis szólnak!
Mivégre van igazsága ittlétednek?
Csikorgó léptek harangzúgás füleimnek;
mögötte rejtőzködik vétlenül,mi hiányban is étek.Már nem szólnak!
Elfogytak a nagy szavak;velük tartott morzsányi
mag-létem---vagy nem is volt;káprázat,már nem kétlem,
hisz nem is léteztem---"egyszer régen"!
|