Mese a valóságról
Eltűnt karcok nyomán
kóborol szemem fénye,
sötét folyam haragvó zsongása
taszítja a mélybe.
Érzéseim összefolynak,
szemeimre fátylat vonnak,
nem értem:életet koldulnak
idomtalan otthonomnak?!
Nehéz megérteni,mikor emberek közt lézeng a lélek,befogadni csak az tudja,ki érzésekre hangolt alakzatot lát bele,s nem egy elvont képzet vadítja el magától,merthogy azt nem érti az érzelmes lélek.Akkor elvárásaink egyikébe bújva szeretni kezdem az illetőt,ki ezt tőlem elvárja,mert,ugye ,ilyen az emberi természet,mivel ilyen is volt "vala".Ugyan kérem,el ne higgyük,hogy akkor szeretek,mikor azt megmondja az adott helyzet,mert ezt diktálja a társadalom szeme.Figyelnek engem,mikor milyen hatást hogyan dolgozok éppen fel,milyen eredménnyel zárult kürrel lepem meg a tisztelt környezetemet.Ha nem tetszik a műsor,el is mehetek oda,ahonnan jöttem.Az illúzió,hogy csak érzéssel teli kommunikációval lehet lépést tartani a világgal,remélem,nem erősödik tovább,ugyanis a valóság másképp fekszi meg a gyomrom,mint ahogy az illúzió diktálta iramban ezt érzékelni vélem.Vélem ,mert illúzió.Mesél a valóság,így én is mesélhetek róla.Hadd legyen saját illúzióm,mely a valóságot célozza,talán telibe kapom egyszer,s a mese nem lesz mese többé,az illúzió szétszéled az éter homoksíkján,hogy más lényekbe vetett hittel éltesse önnön szenvedélyét.Megkívánja a törvény,mely megkülönbözteti a hamist a valóstól.Eme axióma bennem üli törvényét,mindennapi lényegét,s ha rátalálok,nincs,ki eltántorítson célomtól:a valóságom teljes megélésének illúziójától.Ez az én mesém a valóságról.Veszélyes a történet,mert törvényt ül a társadalom szemevilága - isten őrizz,hogy megbántsam - de ,amit veszítek rajta,nyerek többet általa.Isteni törvényt hallgatom szelíden,és nem bánkódom,ha szenvtelen az életem.Merthogy annak kell lennie.Ez nem jelenti azt,hogy nem szeretem az életet s vele együtt az embereket,sőt ,ellenkezőleg ,valós színbe festett életképeken bandukol szemem fénye,s nem téved le az útról,mert kincsét ,a valóságba vetett hitét,meglelte.Hiszem,hogy seregnyi ember járja ezen ösvényét,és hogy találkozom velük útunk keresztmetszetén - ennél többet Isten sem kérhetne - a szenvtelenség szenvedélyén túl,az Óperenciás-tengeren is túl,ahol valós szelek kurtítják az élet farkincáját ,s mesélnek nekünk arról,miként éli meg Isten az érzékek igaz birodalmát,mely messze túl van azon,amit az ember mindennapjaiban gépiesen gyakorol alkalmazkodva az épp aktuális szokásrendszerhez .Ösztönerejű emlékképek adják a pillanatnyi helyzet kínálta lehetőségeket a következő lépéshez.Kényszerűvé téve a választásunkat,mellyel a választás valós értékétől foszt meg bennünket.Lépéseink mély élménye helyett felszínes robot-árnyjáték veszi át a főszerepet,és sötétségbe taszítja az embereket.
Ezért ,összegezve az egészet,csak annyit mondok:
Isten éltesse a valódi életet!
|