|
Odvas fák tövében
Valamikor régen,mikor még az ég sem tündöklött,mert nem volt sötétség sem,nem-egyként hűsöltem végtelen egyszerűségemben.
Isteni erők nélkül ,fesztelen lebegtem odvas fák tövében,mozdulatlanul,gondolattalan eszméletben szemléltem seholsincs idők nyomtalan egén önmagam hiányát.Szemléltem,de szenvtelenül ,feltétlen arculattal érzékeltem;messze volt tőlem,nem hiányzott,mert nem voltam,hiánytalan hiányom közt képtelen ábrázattal észrevétlen megbújtam .Hogy ki elől,azt nem tudtam,hisz' arról sem volt fogalmam,hogy ki az a ki,merthogy magamról sem tudtam.Mit is gondolhattam volna akkor,mikor még gondolkodni sem tudtam.De szép időket írtak a habok,az időtlen rabok,kik azt hitték ,hogy végtelenül szabadok,de nem vették észre,hogy nem mások,mint az időtlen gépezet tagjai,egyszerűen csak tagok,nem mások,mint az ,hogy "vagyok"!Persze,öntudatlan halmazbeli kacatnak tűnnek,ha nem tudnak önmagukról,de tud róluk a "vagyok",mely bentről irányít,s úgy tesz,mintha én bírnám a lét fortélyait...
Honnan is tudnám,ugyan ,ki mondja meg,hogy ki vagyok?!Innen ,a mostból senki sem,a múltból pedig azért nem,mert senki vagyok.Ha voltam,most nem voltam,hanem vagyok,tehát senki voltam,azaz senki vagyok a múltban.Most sem vagyok sokkal több,csak annyi,mint amennyire létezem ott legbelül.Érzi valaki,hogy mennyire is létezik ott legbelül?
Csupán a létezést írták belém,ezért éreztem,hogy vagyok.
Mindig is éreztem,hogy létem örök,énnélküli,önfelettül énfeletti?Vagy mégsem?Ha tudtam volna,biztos nem lépek.De léptem.Milyen kár,hogy nem értettem,miért nem kell kilépnem.Ha láttam volna ,hogy megcsalnak az énképek,nem léptem volna egyet sem.Mozdulatlanul kifeküdtem volna a végtelen pontra,hol minden közép,s néztem volna,amit belémírtan képzel az,ami "nem én".Azaz úgy Én,ahogy éreztem az elején.Akkor lépre mentem,most úgy gondolom,hogy értem.Jajj,csak nehogy jobban gondoljam a valóságban azt,hogy értem,mintsem hogy értem.Bár gondolkodom,mégsem emiatt látom be azt,hogy vagyok,hanem attól,hogy meg is értem,mit sugall az,amit érzek.Az érzelmek csak sugallnak,állapotot mutatnak,hullámsávban hajladoznak,befolyásolnak,ha meglovagolom őket,az "ellenszegülőket".Ám ha engedem,hogy magukkal ragadjanak a tajtékzó hegyek,akkor segítő kezekként tartanak majd hátukon,s az ellenszegülőkből barátok lesznek.Most ha megbocsátjátok,elengedem magam,s írásom velem együtt a semmibe vész .Oda,hol minden szép ,igaz és jó,hol Platón szavai sarjadnak,hol megférnek egymással az eredendő képek,hol feltétlen szemlélhetem őket,hol értelmetlenek a vágyak,léttelenek az emlékek,s nem léteznek gondok ,szenvek,csak értelemnyi csillagok fénylenek - e világon túlra,hol odvas fák tövében érintetlen még Minden.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
