Agresszív agónia
Tévedhetetlen veszteségre tévedett emlékek
képezte mellékes jövőképek szintéziséből
nyert jelen kiáltja oszthatatlan létét,időtlen végét.
Vadul tör,hol a felszín gyötör,idétlen végtelenje
az értelem csapdájába zuhan,s magába hal,
mert léte unalmas képén holt lidércek férce mar.
Mi ésszerű,az rendez,közben kerékbe tör,hisz'
mint a kopott "szeretlek,de hagyjál békén..."
édes-bús egókertje nektárjával szakadatlan
magához ragaszt,vonzza az agy világtalan holdját,
agyatlan ragaszkodását.Hát nem ésszerű:a lusta
hatalom,az ént megkötő sötétség,,a kudarc arcú
tunya puhaság langy meleg ,s kiméletlenül hamis
rezgésével tőrt fogan a szívben,s tompa éle eret
vág erezetlen fényébe...
Semmi értelme!Hol az ész fuldoklik,s belehal
önmaga csendjébe,a szellem továbbsuhan,
s megleli saját útján értelmetlen tudatát,azaz
értelmetlenségének azon értelmét,mely túlhalad
öngondolkodásán,illetve az ésszerűen elgondolható
ideán.Túllépett önmagán,kívülről látja azt,mi
különös,s ki látja semmi esetre sem az,mert
ő maga több,mint különös,több annál,mi állítható
róla,nála a több és az egy azonos.Az ideákat ő
láttatja úgy,hogy őt ne lássa senki, engedi a
gondolkodást,de nem engedi,hogy ésszel felleljék.
Lehetetlen a határvonalat elgondolás útján átlépni.
Ahol ő van ,ott senki sem gondolkodik,csak ő.Ahol
nincs,ott mindenki gondolkodik,csak ő nem.
Az ő gondolkodása metalogikai alapon fut.
Mikor fut ,minden áll,mikor áll,minden fut.
Mikor minden áll és fut,semmi sem áll,s nem is fut,
mert egyik sem, s mindkettő egyszerre
- értelmetlen mélyén...
|