Mikor úgy látom,hogy valamit pontosan megjelölök(nem arra a bizonyos fára és egy kutya tettére gondolok),csak körülbelüli válaszra jutok(mert úgy látszik,béna vagyok...),hiszen a pont,mint ahogy minden más is,végtelen pontok halmaza – a pont helye a valóság(nekem ezt mondták – nem én vagyok ostoba,csak hát ha már én is mondom,mert hisz' elhiszem,azért mondom - meg azért,mert fel akarok vágni,mekkora ász is vagyok tulajdonképpen,miközben önellentmondásom méhében megfogan egy kapitális ökör képe,s még ki is hordom,ki én – ha más nem is...:D)képe pedig a látszat(már nem is tudod,miről van szó,ugye?). Aminek képe van(s akinek,de jó nagy – pl...),annak,természetesen,a képzete is létezik – ez köztudott(ha már köznek számítok...mondom,hogy nagyképű a gyerek) – a tudatban.
Aminek képe látszódik(az enyém nagyon),annak helye nyilván nem. Ami látszat,az jelen van,azaz jelenség.
Ami jelen van,az nemcsak jelenség,hanem a jelenség valósága is. Ami nincs jelen,az értelemszerűen (már akinek van)a nem láthatók valósága. E gondolatmenet könnyedén elvisz(vagy akár félre...) a következő megállapításig:bármit képzek jelen világomban,annak helye van a nem jelenvalóságban - nekem is van helyem(csak nem találom),s ha helyemre kerülök(még ne,ha lehet),akkor szemem elől tűnik mindaz,mi ittlétemben jelen volt,illetve lehetett volna(magyarul:nem fűbe,hanem a helyébe harapok).
Tehát ittlétemben csupán látszódom,s nem vagyok több(ez nem álszerénység,kikérem magamnak - csak látszik annak,vagy mi:D, gondolataim a felszínen láttatják önmagukat - azt is mekkora kud/arc vagyok – ez most jól megmondtam,mert vagány,bevállalós a csávó,ha már okos nem lehet). Jelenvaló létem puszta képzet,melynek oka az,ami helyemet jelenti – annak jelentéstartalma(na,ez aztán a kifejtetlen „gyorsan befejezem,mert semmit sem tudok” kijelentés,mert akár lehet az az én is,melyről épp fogalmam sincs,akkor meg honnan tudjam,ki és – sőt - mit ír;). Kábé ennyi...
|