Úttalan utakon

Csukd be szép szemed,

s képzeld el,amint

nyirkos utcák megtépázott

kövein sétálok feléd!

Ó,azok a névtáblák...!

Fedetlen fővel tusakodnak,

egymásba sodró lendülettel,

mint mikor a tömeghisztéria

utat tör önmagának,röpítenek

széles jegenyék

csendjébe – hallgatag

lelkem megtér ölében,s rád

feszül álmatlan tekintete,

közelséged,mintha felém futna,

arcomba túr az őszi szél,

s szemem lehunyja.

Tiéd vagyok,didergek a hűvös

padon,leheletem,mint kihűlt

kályha,életedért fanyalog,

s nem rest múlt melegével

ajkadra fújni csókját,

szerelme oly ékesen

ragyog.

Indulnom kell,folytatni

úttalan utakon,mit reám

mért a sors,lépdelni latyakon,

s nem félni attól,mi úszik

a sarkon túl a nesztelen falakon.

Már csak néhány háztömb,

lombok tűrte magaslat,s

véget ér szenvedésem.

Meglátni téged,ez egyetlen

kérésem,megpillantani

bohó fényed,mely nem holdfény,

s nem napszítta sugarad,

hanem te,akinek szeméből

árad a kedv,mint tiszta forrása

a szépnek,s ugrik végre

karjaimba - ébredő pilláival

vállamra fésüli

az utolsó képet.