Magyarán szólva
Állok tagbaszakadt lámpám alatt,
hangulatfényénél letisztult csend
dermed arcomra, aligha fürdök
aranyfüggönyében,amint lesem
kopogó szemmel a teliholdat – megint
késtem;estjén forog a világ,
szőkébe pillant,ha feltekintek,
de nem látom,mi léleknek oly
szent,légies koronáját,mely - tudom -
virágporként tündököl a sötét felhők
mögött,s embert nemz emberek fölött;
egyszerűen csak állok,s nézem a rézüst
hazug auráját;nem lépek odébb,már
nem érdekel hamiskás éjsugara,
alszom inkább ébren az „igazak”
álmát;legalább jól esik, mert
lepelbe hunyt laza kényelemmel
virrad így a figyelem – a tömeg sem
fél,mitől riadna,tömeg vagyok én is,
halott ember,kinek java ily távolból
még odahaza hál,s várja,mint
eszmékből kelt hamuvár,miképp
vezérlem felé ősi fényem – hogy
gyulladna meg az ég,kiált eónokból
is neonjára - de ennyi nem elég,
hogy kizökkent élettel keljek útra;
falja fel a drótot,s vezessen
a holdba...!(kéne egy kis áramszünet
magyarán szólva...)
|