A nemtudásról

Isten nemtudása a nemtudás tudása,

s nem a tudás nemtudása;

Ő mindent tud,én semmit,mindentudása a semmi tudása,

én úgy tudok,hogy nem tudom a semmit,az én tudásom

annyi,hogy tudom,van határa,tehát véges,

nem tudom,mi van

mögötte,de tudom,hogy van valami,mi más,mint a mostani,

hogy mennyiben,azt nem tudom,tán nem is fontos,mert az,

ami fontos itt van előttem,bennem,a jelenben,mégsem hagy

el a kíváncsiság,mi lesz utána,milyen lesz az akkori jelenem,

s ebből arra következtetek,mégis fontos,

ha már furdal valami,

ami bentről jön,s nem távozik soha,akkor még van mit

megtudnom,itt és most,s nem szabad várnom,mint a sült

galambra, a 'majd halálom után'-ra,hogy majd megtudom,

addig is készülök a halálra,a halálra most kell készülnöm,

nem egy perc vagy óra múlva,

mégsem a halál utáni vágy az,

ami őrületbe kerget,hanem hogy megismerjem a jelent,

mégpedig azért,hogy ne féljek a haláltól,tulajdonképpen,

a halál az,mi a diliház felé kerget,nem a vágy,mert nincs,

mi érte húzna,viszont ellene annál több,s ez a probléma,

ez visz majdhogy nem a sírba,de azért mégsem,ennél én

többet tudok,bölcsebb vagyok,

meg az a sok szkepszis,

kétely,mely féken tart,s megment a lehetséges túlzásoktól,

vagy fogva,hogy ne lássam Őt,míg nem jutok előbbre,lásd be

nem tudom,hogy Szókratész szavaival éljek,azt tudom,

hogy nem tudok semmit,Istenem,már az ókorban tudták,

mit ma sem haladtak meg,

árnyaltabb megfogalmazások,

érthetetlen szövegek(lásd: az enyém...:D) ugyan napvilágra

kerültek azóta is,inkább,mint előtte,ám olyan,ami többet is

mondana,még soha,de azért teszek egy kísérletet,a sokadik

egyet,hátha törik a jég,s hullik felfelé a sok dermedt

cseppekbe bújt tudás,minden pillanatban

ezt várom,lehet,

hogy cselekednem kéne,miközben teszem a dolgom,ne is

figyeljek másra,csak,mit éreztet velem a sors,hű,ez gyors,

vagy túl tömör,kifejteni,láss csodát,nem nem tudom,

hanem nem akarom,akarja a fene,érezd te is,nem a sorsom,

hanem ki az írásomból,mit mond a lelkem,

hogy ne kelljen

már mindent kifejtenem,nem is tudom,olvasd ki belőlem,

ez a lényeg,talán megfog egy sor,s nem a padló vagy az

alád tolt szék,s együtt leszünk bölcsebbek,hogy megértsük

előbb az embert,aztán az ideáját mozgató Istent,ámen...

ne hidd,hogy vége a mondatnak,a látszat mindig csal,

de mindig csak egy kicsit,torzít,

hogy a másképpen-ből

lásd meg a lényeget,így fejlődik az ember,én biztos,

ezt tudom,hogy te mitől,a kételyt sose felejtsd,elég,

ha az enyém világos,mert akkor a tiéd sem lehet olyan

sötét,bár akadály van bőven,például,hogy úgy érzem,

tudom a lényeget,s fáraszt is eleget,

a különös meg nem

érdekel,mert csupán a lényegen mulat,s lelkedbe veri

szemem,hogy saját szemével lássa azt,amit mindig is

látott,odakinn a sötétben,ha már voltál olyan ostoba,

hogy világíts,égjél,'ne égess!',minden ember ég, elégeti

energiáját,benned él a vég,

ennyit a jelen helyzetemről,

jöhet a következő kísérlet,bár ez is elbukott,mielőtt

elkezdődött volna,ilyen a nyelv,a lényeg mögötte van,

s mégsem fordul,mint a kocka,el van vetve...

szemlátomást lazít a mélypont,ha ritkán kerülök vele

szembe,tudom,nem hagy nyugton,

térdig meztelenít,

csak az a zokni ne lenne rajtam,sötét,mint a korom,

száramhoz nőtt,s gyorsabban éget,mert fázik a föld is,

ha nem marad,így is remeg,s nemcsak a lábam ég,

a képem is,vörös,mint a posztó,persze,mindig mások

szemében,hadd pironkodjon,

nincs miért,a rosszul

tapadt ösztönökről tudok eleget,ismerem a felesleget,

eltakarítani,bizony, el lehet,bár nem könnyű,de vérrel

nem lehet,hát még könnyűvérrel,'ó,te nehézfejű!',

szárazon vagy igazán elemedben,nem inni mások

borát,szépen szóló víg muzsikát,

csupán nem lépni,

mikor beléd szúr az emlék,s marna,mint a rozsda,

ha hagynád,de nem hagyod,én sem – elengedem

„ösztönösen”!