Insane I.

A lunatic asylum ismert fogalom

angolos körökben,meg azoknál,

természetesen,akik a bennlakók

lelkével,pszichéjével behatóan

foglalkoznak - tudnak esetleg

angolul is,mivel orvosok,s nem hülyék...

Na már most,ha a harcművészettel

kapcsolatban beszélhetünk kemény

és lágy stílusról,akkor - mondjuk,

enyhe túlzással - a lunatic asylum

light verziója nem lehet más,mint

az a részleg,ahová engem zártak.

Nem annyira light,tanúsíthatom,

ugyanis "élvezhettem" egy ideig

(nem orvosként) vendégszeretetüket,

s összegyűlt némi tapasztalat.

Nem pszichózis(elmezavar)miatt

kerültem be "kedvelt" - bár már

hiányzik,esküszöm - intézményembe,

hanem mert túl okos és mindenkinél

idétlenebbül figyelmetlen voltam.

Egy orvos tanácsára léptem át az

otthonomtól elég távol eső épület

küszöbét.

Egyenruhát kaptam:téglavörös

műfarmerra cseréltem márkás nadrágom

- lelkem romokban hevert(azóta

rájöttem,nem is volt az olyan rossz cucc)

- pulcsit hordtam,mert igencsak tél volt,

a többire valahogy nem emlékszem.

Sok minden kiesett...

Mondjuk,így visszatekintve e "szép"

időkre,ezen nem is csodálkozom.

Gagyi helyhez a gagyi illik,nem?

Engem is annak tartottak - talán

egy gondozót(orvost)kivéve.

Emlékszem,mikor anyu elengedett

azzal,hogy vigyázzak magamra,

én kis lüke,amint beléptem az ebédlő

ajtaján,megpillantottam egy lányt,

ki az asztalfőnél ült velem szemben,

s mosolygott rám szelíden.Azonnal

belé estem.Szép volt,nagyon szép!

Barna haja mint zuhatag omlott

kerekded arca alá,s az ablakréseken

(régi kastély volt szálláshelyem)

átszűrődő hűs fuvallat enyhén

himbálta piciny vállai fölött.

Tekintete gyengéden átölelte zavart

hangulatom,s békét küldött felém...

békét is éreztem,de csak,ha megláttam őt.

Elég volt egyetlen másodperc,

s kedvem vele ficánkolt a sötétségben.

Gondoltam,megmenekültem - egy

normális gyerek,s még a tetejében

gyönyörű is.

Mikor vele étkeztem,minden ízlett.

Mikor beszélt hozzám - én csupán

a szám tátottam - sírtak azok

az éhes szemek,s azon meditáltam,

hogy menthetném ki innen - el

a világ végére!Itt szerettem meg

a finomfőzeléket,a meghitt együttlétben.

Viszont...!

A meggyszószt - vigyázz,menzapapi -

hogy utáltam!Leírhatatlan!Egy ideje már

imádom,bizony;úgy látszik,mégsem

hülyültem meg teljesen...

Ott s akkor viszont azt hittem,az leszek,

ha nem szököm meg.Megpróbáltam,

de hamar elkaptak(6 éves voltam)...

Talán két hét után,miután minden nap

vért vettek - csak úgy lopták belőlem -

e mellett majd minden este megvertek,

véres orromat dörgölve merültem mély

álomba,melyből reméltem,hogy másutt

ébredek,segélykiáltásaim persze

nyomtalanul vesztek a semmibe(a kutya

sem figyelt rám),jutottam erre az

elhatározásra. Vesztemre...

E meghiúsult kísérlet után gézzel

mindkét csuklómat az ágy oldalsó

vasrácsához kötötték,úgyhogy

nyugodtan csépelhették a fejem,

védekezni még annyira sem tudtam,

mint azelőtt. Na,de kit zavart ez!

Érdekes módon a kislányt sem...

A döbbent kép akkor kezdett bennem

tisztulni,mikor karácsonyra készültünk,

s rám osztották a fadíszítő szerepét,

meg úgy egyáltalán én koordinálhattam

az egész hajcihőt. Megpillantottam,

s egyből elkapott a vidám,mondhatni

ünnepi hangulat.Így akkor még

észre sem vettem,hogy milyen sokat

segítek neki. Később esett le,hogy

nem véletlen lehet itt a pszichiátrián

 – sokkal később...

Teljesen tisztának tűnt beszéde,édes

mosolya,s az a csendes nyugalmat

sugárzó barna tekintete – még most

is kételkedem,biztos csak úgy járt,

mint én – de nem... ...sajnos,nem...!!!

Őt akkor sem lehet elfelejteni...

 - Remélem,jól vagy!Miattad húz még

a hely,s szépülnek a régi emlékek,

miattad vonzódom hozzájuk,

s bolondulnék meg...hogy újra

együtt lehessünk - majd én segítek...