Insane II.

Bevallom,az a részleg,ahová

bezártak – mondván,csak egy

vizsgálat lesz,s megkapjuk a

zárójelentést arról,hogy éretlen

vagyok a sulihoz – a

lunatic-tól nem messze egy

gyerekeknek fenntartott

szanatórium volt,hol persze

laktak eredendően beteg

emberkék is,akiket nem lehetett

elkülöníteni az olyanoktól,

mint pl. én – más időket írtunk...

Mindegy,maradnom kellett.

Mivel decembert éltük éppen,

s gyakran esett a hó - aminek

nagyon tudtam örülni - a zord

helyzettel időlegesen,de békét

kötöttem. Meg ahogy azt

Móricka elképzeli...

Mindenesetre én elképzeltem,

hogy majd azzal a kedves

kislánnyal valahogy túlélem

ezt az egész őrületet.

Még vele is nehezen ment...

Pedig sokat csúsztunk együtt

a jégen,egymásba csimpaszkodva

nevettük a szürke eget,s csodáltuk

a csupasz fákról elénk hulló

hófelleget.

Nekem róluk(a fákról),ahogy

fehér leplüket viselték

leplezetlen,bölcs óriásunk,

a Mikulás jutott eszembe;

később,már távol a halványuló

emlékektől,az ókori görögök

egyik leghíresebb gondolkodója,

Szokratész öltött testett kedvenc

lombkoronám arcán.

Láttam őt az ablakból,illetve

kerestem a látványt,mert vártam

valamit,valami megváltásfélét,

mely didergő lelkem lecsendesíti.

A rácsban kapaszkodó kezek

reszkettek,nem a hidegtől,hanem

a félelmet keltő szőke sráctól,

aki,amint leszállt az este,mindig

megtalált,megérezte gyengeségem,

gúnyt űzött naiv érzéseimből,

darabokra törte az addig

védelmező képzeteimet.

A vacsorákra nem is emlékszem,

egyáltalán nem,arra viszont igen,

hogy lefekvés előtt sokáig

beszéltem szobatársaimmal,hátha

elkerül a végzet – egy hét után

már nem is reménykedtem...

Az egyik jól sikerült jeges délután

elhatároztam,hogy lelépek,de

gyorsan;futásnak eredtem,

ki a hátsó kapun(így emlékszem),

s szembe találkoztam a forgalommal,

idegen házak vettek körül,de

nem védtek,nem mutatták,hogy

merre menjek,csupán integettek...

Már ettől is megnyugodtam,

megálltam,tétova lépteimben

a fáradtság „ne tovább”-ot

kiáltott,nem tudtam,mit tegyek,

csak bámultam az idegeneket,

belebámultam rám szegeződő

furcsa tekintetükbe,aztán...

Elkaptak,visszahurcoltak

a szobámba,s az ágyhoz kötöttek,

jó erősen;nagyon fájt mindkét

csuklóm,mint ólom,nehezedtek

törzsemre a rugók,melyekkel,

minddel barátságot kötöttem.

Kedvelt játékom sötét óráimban,

kínzó magányomban a rugók

csavargatása,egymáshoz illesztése

lett – nem bántam...

Szereztem párat,vagy lehet,

hogy kaptam? Nem tudom,de

nem is lényeg;a lényeg,hogy

elfoglaltam magam,most

már tényleg összerakhattam őket,

s ennek nagyon örültem – láncot

készítettem; az igazi láthatatlan

lógott összehúzott nyakamon,

s tágította belső világom;

kell ennél több?!

Csak az a szőke srác...Vele mi van!?

Szeretném tudni,de nagyon!!!