Isten és én

Sarkított igazságok

halma igaz sarkításként

al' ma,s nemcsak ma,

alszik mindig,mint az

ember,a mindenkori

ember – még te is,

hiába vagy különb;

a sarkítandó jelen

benned ugyanúgy

valóságára igazul,

mint,mondjuk,bennem;:)

s Ica,vagy ha nem is,

de vica(az)versa – ez isten

létezése;s nemcsak

a te istenedé;

nos,eddig valamilyen

kotyvalék nyelven

próbáltam igazodni

felfogóképességedhez,

hívhatjuk akár

sza(k/g)talan irodalomba

torzult filonyelvnek – ezt

költői zsenim mondatja

velem;merthogy

a tartalmi logikát

költészetbe folytani

igazán igaz arra,

hogy kifejezzem tömören

azt,ami sarkítva hamis,

de sarkítása igaz marad;

ahol a valóság egyezik

az igazzal,a látszat

pedig a hamissal;

most lásd tisztábban,

de fennáll a veszély,

hogy nem fogod megérteni,

legfeljebb szétdurran az is,

miről eddig nem tudtál,

illetve azt hitted,hogy

ismered,hisz' tenmagaddal

csak magad bírsz,

azaz istened,persze,

áthatva téged;

tehát ,íme, a tömör

kijelentésem:a valótlan

valóságokat valós

valótlanságok sarkítják,

és megfordítva is igaz

a dolog,azaz a sarkítás;

tömören ez isten;

kifejtve,hogy ne kelljen

neked is ¼ napot

elmélkedned fenti

állításomon(lassú vagyok,

istenem!)talán közelebb

hozza elmédhez

a mindenkori igazságot,

de lehet,hogy egy élet

is kevés lesz rá;:)

mindenesetre megér

nekem egy próbát,

hátha felismered -

még most,na jó,

szőrtelenítem hetyke

szívem,s azt mondom,

holnap - hogy mindig is

szabad voltál;

kicsit olyan leszek,

mint Parmenidész;

azaz bebizonyítom,

hogy ő járt eddig

legközelebb az

igazsághoz,s ezzel az is

kikristályosodik,

hogy én még közelebb

állok istenhez;

tehát

a mindenkornak szóló

igazságom:

a valós valótlanság

nem más,mint egy

igazi látszat,egy létező

látszat; hogy konkrét

(sarkított:))példával

éljek:a hamis ember

esetében,mikor úgy

tekintünk rá,mint

ami nem az,aminek

látszik,azaz nem igaz

az,hogy ember,tehát

emberléte hamis,

hisz hiányzik belőle

az,ami igazzá teszi,

az ember lényege,

amitől ember az ember;

tehát egy létező

látszatról beszélek,

mely nem más,mint az,

ami embernek látszik,

de nem az(robot ember);

jelen esetben az ember

látszata a valóság;

a valótlan valóságnál

ez úgy olvasandó,

hogy a látszatember

az ember látszata,

az ember látszatát,

érzetét kelti bennünk;

a látszatvalóság

a valóság látszata lesz;

észrevehetjük tehát,

hogy a valós

valótlanság egy létező

látszat,hamisság,

'nem az,ami'-ség,

tehát 'akként nem

létező'-ség,mikor is

a nem-létező valósága

az,hogy akként nincs,

jelen példánknál

maradva: az ember

látszata,nem-léte mint

valóság kap itt hangsúlyt,

tehát a lényeg az,

hogy valósága

nem-létezőként valósul

meg,látszatként

tündököl előttünk,

létezik látszata;

míg a valótlan

valóság látszat hangsúlyt

kap,azaz lényege,

hogy nem látszik,

nincs számunkra,

nem létezik mint

valóság;

a 'létezik látszata'

valamiként,a 'nem

létezik mint valóság'

pedig semmiként

értelmezhető;

tehát a valós

valótlanság mint

igaz az,hogy hamis,

mint igaz az,hogy

nem az,mint igaz az,

hogy akként nincs,

azaz igaz az,

hogy semmiként van

a semmi igazságát,

a nem-létező létezését,

a valótlan valóság

mint hamis igazság,

mint hamis az,

hogy igaz,

pedig az igazság,

a létező hamisságát,

nem-létezését igazolja;

vagyis mikor

a nem-létező létezését

és a létező nem-létezését

említem,akkor nem

másról,mint isten

miként létezéséről

beszélek,azaz a lét

és a nemlét mint

az egy két aspektusa

létezéséről;az egy

két pólusáról,sarkáról,

melyben a létezés úgy

folyik,hogy egyikről

a másikra ugrik,folyton

sarkít - e folyamat

mondhatni,alkotó levés

e szükségszerű logika

mentén,illetve által

megy végbe – ez az

egész mechanizmus

lesz isten mint tudat,

mint a logika tudata,

mint tudatra ébredt

logika(logosz)...