Isten és én II.

Az előző részben

írtak után úgy érzem,

nem mondtam semmi

újat azzal,hogy logosz;

bár gondolatmenetem

visel magán némi

különlegességet,

ám így sem haladtam

meg a görögök szintjét,

pedig azt hittem;

viszont ha a logikát

metapoláris pozícióval

kiegészítjük,akkor a

síkbeli bipolaritásból

olyan térbeli formához

jutunk,mely mindenütt

ugyanazt láttatja,

s aki látja,az nem más,

mint a metapoláris

helyzetben tért ölelő

szem,vagy nevezzük

a már ismerős logosznak;

vagy egy olyan istennek,

amely a semmiből teremt

(s máris túljutottunk

a görög logoszon)

úgy,hogy mindig

metapoláris helyzetben

kell maradnia;ami lát,

az a semmi mint isten,

amit lát,az az isten

mint logika,mint tudat

(logosz),mint minden

(valami);a logika csak

a mindenben érvényesül,

megteremti saját helyét,

környezetét,teret bővít,

térrel bővíti a semmit

(önmagát),„teret hódít

magának”,így teremti

meg a logika értelmét;

térhódítása puszta

logika;e lépés logikus

értelme az,hogy a tér

csupán látszata a

semminek,a logika szintjén

létezik csak; így az anyag

is mint a logika teste

(mozgása,folyton változása)

merő látszat;

valóságos tér egyszerűen

nincs,csak a semmi létezik

mint nem-létező,és a

valami nem létezik mint

létező – ez isten logikája;

isten nem lehet illogikus,

csupa káosz,mert akkor

megmaradna önmagában,

tehát muszáj teremtenie

hol ilyen,hol olyan világot,

egy kozmikus világot,

melyben bármerre járok,

ugyanazt látom,

hisz mozgásom látszat,

nem létezik;

hogy költői legyek:

önmagam sivár fenekén

saját fényemet lelém;

messzebb nem léphetek,

egyáltalán nem léphetek,

isten „peremén” állok,

mely össze-vissza mozog,

bár ki nem számíthatósága

logikus képeket ébreszt

bennem,ezzel bennem van

a bizonyíték,hogy nemcsak

én adok,hanem általam is,

értelmet kap a mozgás,

az isteni létezés;

nem tehetek mást,

ez az egyetlen”valóság”;

mely nem lehet sok,

mert egyként sem úgy

egy,mint a matekban

jól ismert egyes szám képe,

hanem végtelenül az,

a mindennek ideájaként,

platóni értelemben,

mindennek számaként

püthagóraszi értelemben,

s mivel nem mozdulhat,

így Arisztotelészt sem

hagyhatom ki a sorból,

ami mozdulatlan

mozgatóját,az első

mozgatót mint első

okot illeti;

tehát ez a parmenidészi

létező -mindjárt kiderül,

miért is az - olyan

metapoláris ponton áll,

melynek nagysága végtelen;

bár határolt önmaga által

(mint a jól kerekített igazság,

mintegy tökéletes gömb,

melyen kívül nincs semmi,

ezért csupán a létező kutatható,

ami nincs,az kutathatatlan-Parm.)

hiszen nem mozdulhat,

nincs hova mozdulnia,

határolt az által,hogy nem

lehet egy sem,

mert határtalan,határa

valótlan,térillúzió csupán;

ami elárulja,vagy talán

világosabbá teszi határos

voltát,az szükségszerűsége;

hiszen mozgásával

határolja önmagát,lesz

önmaga korlátja, s ez a

'mintegy mozgás' kelti

bennünk azt az érzetet,

hogy mozog minden;

pedig csak önmagában

teszi ezt,valójában,

mint már annyiszor

említettem,nincs mozgás;

s az is eredendő

tudásunk,hogy valójában

szabad,végtelenül szabad;

tehát a logika teremtésével

a korlátozottság illúzióját

mint valóságot láttatja

velünk,ezért érezzük

sebezhetőnek magát

a logikát is,ezért

mondjuk tudattalanul,

hogy a logika nem minden;

pedig az,sőt az is és az sem;

se több,se kevesebb;

egyszóval: végtelen;

ez a végtelen mint pont

tükröződik bennünk,

mint olyan nézőpont,

amely látni,tudni vél

s akar mindent;

e metapoláris kód által

nyert környezetünkben,

terünkben mi is

szabadok lehetünk – még

te is...:)