Azok a szemek II.
Holdrendű fényovál selypít
szemed sötétjében,
lázálma lampion túli,
régről szakajtott félelem.
Mikor döbbent képemen
vacogni kezd az idő,
s kezeim lefolynak
tétova cirkáin,
csak állok bénultan,
s arcom arcodon pihen
- alszik már a félelem.
Te mindig megbocsátasz,
nem lármázol felettem,
valahogy mindig ott vagy,
hol vakít a vén szerelem.
|