Dércsípte ágak közt megcsillan a remény,
télfelejtő búval oszlik fénye,
s mint jámbor szél néz felém;
betölthetné egész estémet,
de eltűnik,mielőtt észrevehetném;
néha,mikor fészket rak a hajnali csöndben,
mikor megszólalnak körülöttem,
eltűnök én is párás ködfödelén.
Néha,mikor durvulnak az emlékek,
s alkony után kicsúsznak az égbe,
ráeszmélek,egymagamban ülök itt,
s bámulok a jó öreg sötétbe.
|