A Nő
Napfényben vöröslő haja,
mint fodrozódó habok
a tenger hullámverésén
omlik szelíd hívsággal a mélybe,
hogy képzeletünk szárnyát szegve
hozza szívünket minduntalan
kísértésbe.
Ez lesz a jövőnk,férfiak,
szenvedésünk verme,
s ebben verdes kóbor lelkünk,
Ő érette,ki e gyönyört
fondorlattal elültette
bennünk.
Szépség szülte szenvedélyünk
Érte kiált:
Oltalmazzuk a jóság kebelén!
Védjük lelkét
kies puszták szigetén!
Porfelhőből lett
rögös mulandóságunk dobban nagyot,
hogy eszét veszejtve
hulljon alá,
s kéjes táncát ropva
játssza el önnön tragédiáját
lopva.
Gyarló pillantással merítkezünk,
s vállaljuk a szembejövő teher
vétkes ízét,
hogy ontsa reánk
kifogyhatatlan kegyét.
Íme,jutalmunk!
Mi megszülvén örömünket,
értünk kiált most:
Tobzódjon,hát a szív!
Legyen e bűnben fogant
dicsőségünk mindörökké
örömünnep!
Boldogan vetjük ki adónkat,
mi, férfiak,e pillanatnak,
hogy örök béklyót fonjunk köré
oltva ezzel kiapadhatatlan
szomjunkat.
Dicsérjük ŐT!Ünnepeljünk!Éltessük a NŐT,
kivel merítkezünk!
|