Befelé fordultam.Bent vagyok,bent a gondolatok csapdájában.A Rolling Stones Angie c. dalát hallgatom,de nem hallom,mert ír a kezem.Miről szóljon a szöveg,gondolkodik az eszem,de csak közhelyes,alig stimulált rímképekre bontja mondandóm formáját.Igen,értem:mi is a mondandóm?!Kérdezed ott belül,pedig egyfolytában írom,s nem veszed észre,hát téged alkotlak ,drága tartalom.Téged,aki nem áll meg egy pillanatra sem,pedig hogy hittem,hogy megteszed értem,csakis értem,ki azt hiszi,hogy most a világot váltja szavaival,közben egyszerű séma mentén másolja le minden betűd,s elmerülve a részletek óceánjában jön rá csak arra,hogy nem tud úszni.Most mi lesz?Lehet,hogy nem is kell úsznom,úszik minden körülöttem.Visznek az áradatok,tépik ki belőlem a gondolatokat,de hogy  hová vezetnek csak te tudod,te ,aki megbújsz minden légtérbem,hogy szabadon onthasd magadból végzetem fonalát;az anyját,már harmadszor hallgatom a Bittersweet Symphony-t, a Verve legkiemelkedőbb alkotását.De nem zavar ,csak amikor észrevettem az imént,gondoltam hirtelen,hogy kezd megszokottá válni,hisz ki figyel rá,mikor,rád szegezem "tekintetem",s nem hiányzik a madárcsevej sem,mert hallom a fák néma szimfóniáját,mely valahogy belőlem most ,e pillanatban jobban fakad,mint ezertornyú óriások hajlékából a vízbe szürkült folyamok legapróbbika.Már megint hova léptem,a költők kiüresedett helyét keresem talán ilyenkor,vagy a megértést,hogy én létezem,az énem kiált a semmibe,s talál kincset érő lelkeket,azokat,kik meglovagolják alkotásomat,téged,drága szellem,mert - a Who Circles c. számának már csak két kört engedtem - kitöltöd a teret,s minden képzetemet,de ne hidd,hogy te vagyok,mert akkor nem ismerném fel a csapdát,melyet fejemre húzol módszeresen.Inkább gondold azt, ami nyilvánvaló,hogy tudok rólad,s van köztünk valami - Persze,hogy szeretlek! - s miattad,hagyom félbe az Oasis Mucky fingers c. dallamcsodáját,de csak a Lyla-ig jutok,mert szeretlek,de néha megakadok,s ebben nincs részed.Tudom ,elfoglalnád egész lényem,de nem enged be a csend ,s ilyenkor én sem akarlak.Most sem voltál,mert annyi időt sem kaptam ,hogy kigondoljalak a továbbiakban,de látom,nem hagyod magad!Nem gondolod,hogy birtokolhatsz,csak mert egy a családfánk,mi család nélkül sokkal finomabb,mint együtt vele,ugyanis akkor osztoznom kell rajta veled is!Mindegy,elterelték a figyelmemet,s elvesztettelek egy pillanatra megint.Látod?! Ennyit a tudományodról! Egy szép dallamfoszlány több erővel bírt,mint mi ketten együttvéve!Tudod,miért?Mert a szép-től született formája az öröklét húrjain pendült,bár te is onnan jössz,mégsem csalsz ki belőlem úgy könnyeket,mint az a szép - kinek a szeme fekete,enyém zöld és kék szürke tónussal - ki téged is a képemre alkotott,s  képemet a tiédre,hogy ne feledd,néha többek vagyunk,mint külön-külön s együttvéve egyszerre.Ezt jól megmondtam,de te érted,és sokan mások is,mert őket is arról a családfáról szakajtották,mint bennünket.Most fiam apró,annál nagyszerűbb jelensége figyelmeztet hollétére,úgyhogy megint kénytelen vagyok másfelé fordulni,és "cserbenhagyni téged",de ehhez már te adsz közvetlen segédkezet,s természetesen az ,ki nem te vagy,s én sem,hanem  az a többlet ,melyben együtt vagyunk,s mégsem,itt a jelenlétben.Próbálom kifordítani magam,de bennlakó lelkemre sötétült énszerű függönye csapdát sejt a legvilágosabb övezetben is.Különben is,mi az,hogy kifordítani magam?Nem lehetek sem kívül,sem belül másként,mint ami vagyok;nem kerülhet felszínre a belső kincs,ha elnyomom a külső színt,mely nem élne színén,ha nem lenne az,mihez minden tapad elkerülhetetlen pompájaként az örök fényességnek.Nem vagyok süket,hallom - a Shrek I. utolsó dallamát - az életigenlő ige tam-tamát,a mosogatás rendszagú zaját, mert rámborul burkod fényözöne,életet lehel tüdőm véges pontjaiba,bár nem mindig verdes szívem tőle,megismertet újfent - most itt-lentbeli - önmagammal.Örülnöm kellene,de nem jut eszembe semmi.Túl földhözragadt vagyok - miattad is - hogy állandóan szárnyaljon képzeletem a mindenség emlékezetében.Nagyot mondtam - súgja az énem - nem vitás,ha komolyan veszem ,veszem észre azt,mi röpködne bennem ,s lenne a fellegek királya ott,hol sosem voltam,s mindig lennék,mert követ engem.Ő volt bennem ,s vetítette fényét az elmosódott végtelenben,mert látni engedték;hogy ki,azt elfelejtettem.A külvilág felé ontja sugarát,egyéniségét egy-ségével fejezi ki most is általam;ki vele!  kiáltok a kéklő mennyezetre,s tudom közben,az igazi világegyetem itt benn van,nem is oly mélyen,de felnéztem,mert kapcsolatom eredendően megvan az éggel is,egy vagyok vele.Hirtelen lenézek a földre ,hogy hálát adjak otthonom poros kelyhének,mert egy vagyok vele is.Könnyeznek szemeim,gyönyörű ez a Shrek II.-beli sláger ,lassan szenderít a szépség földjére - otthon vagyok - fiam nézi a szomszéd szobám minden sarkából,bejárja az egész teret,nem ismer lehetetlent,csak az üvegasztalt,mi középen fenyegeti a közelgő veszélyre,de nem kiáltok farkast,inkább előre iszom a medve bőrére.Most is vele beszélgetek ,az egyetlennel,a megismételhetetlennel.Isten varázsgömbjén született,nézem a pelyhedző álacskáját,a pihetollú,puha arcát,s közben látom,hogy elhervadtak szerelmem rózsái.Már kiadták magukból,mi múlhatatlan gyönyörrel szórja nyilait,s testének szirmai végtelenné hamvadtak a szépremények ölében.Elfáradtak szavaim is,nem kívánom őket!Nyugalmat hozott folyama,betűit rázó pillérek ülnek csendben ábráinak szövetén - meditál a lelkem - "hagyjatok békén!"...