Emlékszem
Váratlanul törte ketté
megszokott csendemet;
homlokom fölé tornyosuló
fák sűrűjébe fésültem
pásztázó tekintetemet,
s mit oly esdeklőn reméltem,
elnyelte a Rengeteg…
Emlékszem,ahogy a pillanat
arcomon ringó fuvallata
átsuhant a lombok közt,
és belém zsongta
szelíd mosolyával az érzést,
mit soha nem feledek,
bódító fátyol takarta be lelkemet,
s egy világot hagytam
magam mögött,
mely most teljesen elveszett.
Hamvas orcáján
ragyogott a lehelet,
apró könnycseppek
rajzoltak arcára szerelmet;
szinte megérintett,
oly eleven volt,oly tündöklő…
S oly gyorsan illanó;
miért is reméltem többet?!
Erőtlenül kísérték
sóvárgó szemeim
ködébe vesző csodáját,
hátha még utolérik
múló mozdulatát…
De odaveszett minden,
felfalta őt a természet,
csak emléke kering
valahol itt benn,
s mardossa azóta is
kiábrándult lelkem.
|
|