Úttalan utakon
Csukd be szép szemed,
s képzeld el,amint
nyirkos utcák megtépázott
kövein sétálok feléd!
Ó,azok a névtáblák...!
Fedetlen fővel tusakodnak,
egymásba sodró lendülettel,
mint mikor a tömeghisztéria
utat tör önmagának,röpítenek
széles jegenyék
csendjébe – hallgatag
lelkem megtér ölében,s rád
feszül álmatlan tekintete,
közelséged,mintha felém futna,
arcomba túr az őszi szél,
s szemem lehunyja.
Tiéd vagyok,didergek a hűvös
padon,leheletem,mint kihűlt
kályha,életedért fanyalog,
s nem rest múlt melegével
ajkadra fújni csókját,
szerelme oly ékesen
ragyog.
Indulnom kell,folytatni
úttalan utakon,mit reám
mért a sors,lépdelni latyakon,
s nem félni attól,mi úszik
a sarkon túl a nesztelen falakon.
Már csak néhány háztömb,
lombok tűrte magaslat,s
véget ér szenvedésem.
Meglátni téged,ez egyetlen
kérésem,megpillantani
bohó fényed,mely nem holdfény,
s nem napszítta sugarad,
hanem te,akinek szeméből
árad a kedv,mint tiszta forrása
a szépnek,s ugrik végre
karjaimba - ébredő pilláival
vállamra fésüli
az utolsó képet.
|