Térdre hullnak csontjaim,
lelkem,mint egy falat morzsa,
fekszik puhán,s figyeli szivárgó könnyeit
a kavicsok közt derengő fényben;
hajnalig siratja magát,
már kirajzolódik üres tündöklése,
de nem emeli fejét az égnek;
elfolyó ábrándjain töpreng,
mint a pokol,forr magában,
saját tüzén,hol lángot fognak a remények,
aztán kihunynak egyszercsak
- fejvesztve elégnek.
|