Ó,ti földet árnyoló gigászok!
bár kezeitek fejemre simul,
s lelkemre hidat ível,
hófehér habokon tapostok
arcátlan szívvel;
hűs vizek alatt,
hol körbevesznek könnyeim:
mélybe dobott vágyálmok,
hol zsenge tövek közt megbúvó
ősképeken járkálok,
vakul minden igyekezet,
s lefolyik arcomon
a kiolvadt félelem;
mert Őt látom csupán,
csak Ő lehet ifjító éjjelem.
|